Fais Al Szaud

Amikor hosszú sztrájkszünet után újra megjelent a londoni újságárusoknál a patinás Times, az újságírók külön oldalakon közölték olvasóikkal a sztrájkidőszak legérdekesebb eseményeit. Az egyik ilyen oldal az apróbb érdekességeket gyűjtötte össze. Ezen az oldalon lehetett olvasni a következő sorokat. Az elmúlt két hónapban Szaúd-Arábia uralkodócsaládjának egyik hercege vakációzott Londonban. Itt-tartózkodásának idejére vásárolt egy több tízezer fontot érő, különleges kivitelű Rolls-Royce Corniche típusú autót, és sofőrt bérelt. Amikor tartózkodása véget ért; a sofőr a herceget kivitte a londoni repülőtérre, elkísérte a "különlegesen fontos személyiségek" számára fenntartott váróterem ajtajáig, majd megkérdezte: mit csináljon a kocsival. A herceg válasza így hangzott: "Tartsa meg."

New Yorkból is érkeztek hírek: Az Ötödik Sugárúton, annak is a legdrágább részén a 70-es évek közepén Onassis görög hajómágnás felhőkarcolót építtetett. Olympic - torony lett a luxusépítmény neve. Az Olympic - torony méregdrága lakásaiba csak jól megválogatott lakók költözhettek. Az egyik első lakástulajdonos egy szaúdi állampolgár volt, akinek neve a közvélemény számára jóformán semmit sem mondott. Úgy hívták : Adnan Khashoggi. Az új lakó apja a Szaúd-Arábiában uralkodó dinasztia alapítójának, Ibn Szaúdnak a háziorvosa volt.

A Szaúd család asztaláról lehullott zsíros "morzsákból" Mr: Khashoggi egy egész emeletet vásárolt az Olympic-toronyban, s a több mint egy tucat szobát felbecsülhetetlen értékű műkincsekkel, rendezte be. A lakosztályhoz külön fedett úszómedence is tartozott. Néhány nappal a beköltözés után általános meglepetésre Kashoggi közölte a felhőkarcoló kezelését irányító vállalattal, hogy meg akarja vásárolni a lakása alatt fekvő egész emeletet is, de az a szándéka, hogy azt üresen hagyja. Amikor megkérdezték, mi indítja e különös cselekedetre, így válaszolt: "Attól tartok, kiderülhet, hogy az uszoda szigetelése nem tökéletes, és esetleg a szivárgó víz átáztatja az alattam lévő lakás mennyezetét. Nem akarok senkinek kellemetlenséget okozni."

Szaúd-Arábiában hivatalosan bejelentették, hogy 1980 folyamán az ország tiszta jövedelme meghaladta a 80 milliárd dollárt; és ebből 12 milliárdot nem "tudnak mire költeni". Így hát elhatározták, hogy újabb, ultramodern városokat létesítenek az üres homoksivatag közepén, s ezeknek vízzel való ellátására 10 milliárd dollárért építenek tengervíz sótalanító berendezéseket.

Amikor egy amerikai újságíró az ország pénzügyminiszterét - természetesen az uralkodócsalád egyik tagját - megkérdezte: nem pazarlás-e egy ilyen vállalkozás, a következő választ kapta: "Nálunk ez nem játszik szerepet. Emlékezzék rá: mi arra is hajlandók lettünk volna, hogy az Antarktisz szegélyéről jéghegyeket robbantsunk le, és azokat óriási vontatógőzösökkel partjainkig húzzuk. Erre a vállalkozásra is hajlandók lettünk volna kiadni 10 milliárdot. De nem akadt olyan hajóstársaság, amely elvontatta volna a jéghegyeket. Az amerikaiak azt mondták nekünk, hogy jó részük elolvadna a forró arab partokig vezető úton."

Az 1980-as esztendőben épült Rijádban, Szaúd Arábia fővárosában az uralkodócsalád látható fejének, Khaled királynak az új palotája. Tíz világhírű angol, amerikai és francia építészeti iroda dolgozott verejtékezve a terveken. A verejtékezést az okozta, hogy a modernízlésű építészek számára Khaled előre meghatározta a palota stílusát és a belső berendezést.

Az utasítás egyszerű volt. A homoktenger közepén lévő, mesterségesen öntözött, oázissá varázsolt Rijád városában fel kell építeni a francia Napkirály versailles-i palotájának másolatát - de az eredetinél valamivel nagyobb méretben…

A tervezők arra is, utasítást kaptak, hogy a palota belsejét XIV. és XV. Lajos korabeli bútorokkal kell berendezni. Az ebédlő pedig, ahol 2000 vendég eheti majd - az ősi hagyományok szerint kézzel - a feltálalt ínyencségeket, a versailles-i világhírű Tükörterem felnagyított másolata legyen. Ezen kívül a királyi utasítások szerint egy ultramodern felszereléssel ellátott teljes kórházat, egy kaszárnyát, egy föld alatti, atom biztos óvóhelyet és tíz mozi termet is el kellett helyezni a sivatagi "szuper-Versailles-ban".

Ezek után aligha tűnik meglepetésnek, hogy Khaled király (természetesen "méretre készült") Boeing típusú, személyes repülőgépének központi termében egy óriási imaszőnyeg található. Az imaszőnyeget a repülőgép padlójába beépített, forgatható gépezetre helyezték. Ez a szőnyeget Mekka felé fordítja - tekintet nélkül arra, hogy a gép milyen irányba repül.

Ezek az epizódok nyújtanák valami halvány fogalmat arról, hogy a világ szuper gazdagjainak sorában milyen hely illeti meg a szaúdi királyi családot. Egy Rockefeller, egy Ford vagy egy Onassis magánvagyona, ha a különböző alapítványi és bankcselek miatt nem is teljes pontossággal, de mégiscsak felmérhető…

Ibn Szaúd utódainak világában a számok semmit nem jelentenek többé. Az ország itt jogilag a király személyes tulajdona. A gyakorlat ettől legfeljebb annyiban tér el, hogy nem egy ember, hanem a Szaúd család tulajdonáról lehet beszélni. Ráadásul ehhez a meglévő, de számokkal ki nem fejezhető gazdagsághoz egy ennél valószínűleg jóval nagyobb stratégiai érték is járul, amely bármikor csengő aranyra váltható.

Az évtizedek során ugyanis az Egyesült Államok és a legfejlettebb tőkés országok olyan helyzetbe manőverezték magukat, hogy olajellátásuk, és így voltaképpen egész gazdasági életük, a Közel- és Közép-Kelet olajától függ.

Ezen, a területen pedig Szaúd-Arábia homokja önti a legtöbb olajat. Az iráni forradalom megmutatta, hogy Amerika és Nyugat-Európa élni tud az iráni olaj nélkül is. Ugyanez lenne a helyzet, ha valamilyen fordulat következtében bármelyik más közel-keleti ország szállításai apadnának el. Szaúd Arábia azonban kivétel. Ez a legnagyobb termelő és a legnagyobb exportőr. Ha Ibn Szaúd fiait és unokáit elfújná valamilyen sivatagi homokvihar, a nyugati világra váró gazdasági és politikai következményéket e pillanatban még elképzelni sem lehet…

A kezdet

1901 őszén a Perzsa-öböl partján fekvő Kuvait városát 40 teveháton ülő harcos hagyta el, s a tevék az Arab-félsziget belsejének végeláthatatlan homoktengere felé tartottak.

A kis karaván élén nappal zöld színű zászlót lobogtatott a szél. Hideg sivatagi éjszakában a zászlórúd tetejére még egy olajlámpát is tűztek. A karavánt egy magas, szikár, mindössze 21 esztendős fiatalember vezette, aki már ekkor a sivatagi rajtaütések veteránja volt. Teljes neve: Abdul-Aziz ibn Abdul-Rahman al Faisal al Szaúd. Hívei csak Ibn Szaúdnak hívták

Ibn Szaúd, a negyven teveháton ügető harcos élén sivatagi lázálomnak tűnő tervet forgatott a fejében. Elhatározta, hogy embereivel beveszi magát az Arab-sivatag legkietlenebb részébe, amelyet a beduinok "Üres Vidéknek" neveztek, s amelyet elkerült minden karaván. Ibn Szaúd arról álmodott, hogy embereivel elrejtőzik egy ideig a kietlen pusztaságban, majd egy alkalmas éjszakán megrohamozza Rijád városát. Ez volt ugyanis korábban a család sivatagi országának fővárosa; innen kergette el Ibn Szaúd családját egy szomszédos sivatagi törzsfőnök; Ibn Rashid.

A század elején Rijád városa úgy festett, mint bármelyik fallal körülvett sivatagi város a bibliai időkben. Itt évezredek óta semmi sem változott, csak a vallás. A vályogból vert házakat alig több mint ötezer ember lakta. A királyi palotát is vályogból építették, a környező házaktól csak nagysága különböztette meg. Vert agyagból készültek a várost körülvevő falak is, akárcsak az erőd, ahol a Rashid hatalmát őrző kormányzó, Adslan élt embereivel.

Amikor a 40 harcos elhagyta az "Üres Vidéket", és egy forró éjszaka elején a város falai alá érkezett, Ibn Szaúd emberei átmásztak az agyagfalon, és behatoltak a helytartó lakóházába, túszul ejtve a hárem lakóit és az őröket. Maga a kormányzó az éjszakát nem lakóházában, hanem az erődben, a citadellában töltötte. Így a támadóknak meg kellett várniuk a reggelt. Amikor Adslan és emberei kiléptek az erődből, megindult a roham. Csak egy-két lövés dördült. A küzdelem csendben folyt, tőrökkel és görbe kardokkal. A harc mindössze félóráig tartott. Adslant és az alig száztagú helyőrséget lemészárolták. Rijád ismét a szaúdiak birtokába került.

Ibn Szaúd a város meghódításával értékes lélegzetvételnyi szünethez jutott. Meg tudta szervezni a várost körülvevő végtelen sivatagban kóborló és az oázisok környékén nyájaikat legeltető beduin törzseket. Így ideje maradt felkészülni egy bibliai harci eszközökkel vívott sivatagi hadjáratra, amely csaknem az első világháború idejéig elhúzódott.

Rashid és emberei szinte minden évben rohamot intéztek a szaúdiak ellen, hogy megtörjék a család hatalmát, és visszaszerezzék Rijádot, birtokuk "stratégiai központját". A támadások azonban egyre gyengültek, és Ibn Szaúd beduin lovasai mind nagyobb területeket hódítottak meg. Előrenyomulásuknak két iránya volt. Az egyik a Perzsa-öböl felé vezetett, a másik azokra a területekre, amelyeket az egyre gyengülő török birodalom tartott megszállva.

Az 1910-es évek elejére az óriási Arabfélsziget belső, sivatagi területein Ibn Szaúd már vitathatatlan úr volt. Csak a külvilággal kapcsolatot tartó és a kor gyarmatosító hatalmait leginkább érdeklő tengerparti hercegségekre, sejkségekre nem tehette rá a kezét.

A homoksivatag meghódítása egyben azt is jelentette, hogy az iszlám legmerevebb és legpuritánabb szektája, a vahabiták ragadták magukhoz az uralmat a homok felett. A vahabita szektát egy Mohamed Ibn Abdul Vahab nevű vallási reformer alapította a XVIII. században. Tanításának lényege az volt, hogy el kell vetni mindazokat a babonákat, szokásokat és sallangokat, amelyek az évszázadok során befonták Mohamed próféta eredeti hittételeit. Vissza kell térni a Koránhoz, amelyet a hit szerint maga Allah diktált Mohamednek, és a Korán szavai szerint, annak engedelmeskedve a legszigorúbb, minden fényűzést elvető, a kifinomult ruházatot, a dohányt és a szeszes italt elutasító, minden külső befolyást elvető, szigorú életet kell élni.

1750 táján Abdul Vahab megszerezte Ibn Szaúd ősének, az akkori szaúdi törzsfőnöknek a támogatását, és a vahabita reformáció valósággal kirobbant a sivatag mélyéről. Olyannyira, hogy a török szultán utasította az akkor birodalmához tartozó Egyiptom uralkodóját: zúzza szét a vahabiták és a szaúdiak szövetségét. Az egyiptomi seregek hosszú és keserves sivatagi háború után visszaszorították a próféta zöld zászlaja alatt rohamozó szaúdi harcosokat, és a vahabita szekta befolyását kis területre szorították. Ezt követte Ibn Rashid rohama és a szaúdi család száműzetésé.

A sivatagi szél azonban most, Ibn Szaúd és a 40 harcos Rijád elleni sikeres éjszakai támadása után megfordult. Az első világháború küszöbén már ismét, a vahabiták zöld zászlaja lobogott az Arab-félsziget belsejének homoktengere felett.

Az angolok

Ők ebben az időbeni kezdték egyáltalában tudomásul venni a Szaúd család létezését. Elsősorban azért, mert az első világháború kitörése után, miután a török birodalom Németország és a Monarchia szövetségese lett. Az angol külügyminisztérium és titkosszolgálat úgy döntött: a törökök elleni függetlenségi harc jelszavával, fel kell lázítani a törökök ellen, az arab törzseket. Az angol titkosszolgálat két ügynököt küldött az arab területekre. Ibn Szaúd táborába egy Shakespear nevű százados érkezett (semmi köze nem volt a drámaíróhoz, és nevének végéről hiányzott az e betű).

A tengerparti területekre és mindenekelőtt Mekka szent városába az utóbb legendás hírűvé vált Lawrence ezredes érkezett. Ezeken a területeken Husszein volt az úr, aki "a mekkai seriff" címet viselte. (Az ő leszármazottai lettek egyébként Jordánia uralkodói.)

Husszein gyökeresen más típusú arab volt, mint Ibn Szaúd. A kifinomult, fényűzésben élő és a szultán udvarával mindvégig kapcsolatot tartó arab nemességhez tartozott - szemben a nyers, a sivatagi beduinok rideg életét élő és a vahabiták szigorú tanításait követő szaúdiakkal. Londonban egyértelműen Husszeint tartották "a jövő emberének" és az igazi szövetségesnek. Ezt egyebek között az is mutatja, hogy Shakespear havi 5000 fontért vásárolta meg az Arab-félsziget egész belső területét hatalma alatt tartó Ibn Szaúd támogatását.

Ugyanakkor Lawrence ezredes négyszer ennyi, havi 20 000 fontot fizethetett be Husszein, a mekkai seriff pénztárába. Egészen 1917 októberéig, tehát csaknem az első világháború végéig úgy tűnt, hogy Husszein lesz Arábia ura. Lawrence ezredes lovagolt arab ruhában az angol titkosszolgálat tisztjeként a mekkai seriff seregeinek élén, és Palesztina felé haladva nagy területeket hódított el a törököktől. Amikor Lawrence elérte Akaba városát a Palesztina felé vezető úton, a seriff "Arábia királyának" nyilvánította magát.

Támadás Mekka ellen

A helyzet az első világháborút követő néhány évben sem változott. Ibn Szaúd sokáig habozott, megkockáztathatja-e a Mekka elleni támadást ?

Végül a vahabita lovasok 1925-ben megindultak Mekka felé. Először a szent várostól 60 kilométerre lévő gazdag hegyi üdülőhelyet, Taiff városát rohanták meg. Minden mozdíthatót elraboltak, és lemészároltak 400 embert. Husszein még Mekkában ült a palotában, de már tudta, hogy uralma Arábia felett elveszett. Titokban egy karaván élén Akaba kikötőjébe szökött, és az angolok Ciprus szigetére szállították. Fia, Abdullah lett a jordániai királyság első uralkodója.

A vahabiták zöld zászlaja megjelent Mekka utcáin: Szaúd harcosai nekiláttak a szent város "megtisztításának". Elpusztították a különösen díszes sírokat, a mecsetekről leverték a díszítéseket, összetörtek minden zeneszerszámot és minden embert ábrázoló képet. Két héttel később Ibn Szaúd testőrsége élén maga is belovagolt Mekkába, és röviddel utóbb felvette a "Szaúd Arábia királya" címet.

A kincstár

Az ország, amelyre később az olaj aranyesővé változott zápora hullott, megszületett. De még mindig vert agyagból épült, a sivatag ősi törvényei uralták, és voltaképpen koldusszegény volt.

A kincstárnok (akit csak 20 évvel utóbb neveztek pénzügyminiszternek) Ibn Szaúd egyik hűséges bizalmasa, Abdullah al Szulejmán sejk volt. A kincstár egy vaspántokkal kivert faládából állott, amelyben Mária Terézia tallérok rejtőztek, s amelyeket Szulejmán éjszakánként az ágya alá lökött.

Az ország jövedelmi forrása voltaképpen a szent város, Mekka volt, ahová az iszlám világ négy sarkából áramlottak a zarándokok. A zarándokút rengeteg pénzbe került (nem számítva a legszegényebbeket, akik gyalogszerrel és koldulva tették meg a hosszú utat). "Jó pénzügyi esztendőnek" az számított, amikor sok zarándok érkezett. Így a Mekka meghódítósa utáni néhány évben 100-150 ezer zarándok költötte a pénzt a szent városban. Az 1929-es gazdasági válság Ibn Szaúd királysága számára egyszerűen azt jelentette, hogy a zarándokok elmaradtak, és Szulejmán faládái üresen tátongtak.

Az olaj

A nyomorúság néhány éve után, a 30-as évek elején kezdett felbukkanni a láthatáron az olaj lehetősége - bár akkor még senki sem sejtette, hogy Szaúd-Arábia homok pusztái az egész nemzetközi olajüzlet pénzügyi és stratégiai középpontjává válhatnak…

A történet azzal kezdődött, hogy egy angol kalandor, név szerint Frank Holmes már 1923-ban néhány ezer fontért olajkutatási engedélyt szerzett Ibn Szaúdtól. Kutatásai azonban kudarccal végződtek. Holmes otthagyta Szaúd-Arábiát, és a fúrást Bahrain szigetén folytatta. A kutatások vagy öt esztendeig itt sem hoztak eredményt. A nagy olajmonopóliumok, a Rockefeller család kezében lévő Standard Oil és a Deterding által irányított angol-holland érdekeltségű Royal Dutch Shell ezekben az években harcoltak a "világ", pontosabban az olajüzlet felosztásáért, és Bahrain meg a szaúdi homoksivatag nem nagyon érdekelte őket.

A helyzet csak akkor változott némileg, amikor Rockefeller és egyik leányvállalata, a Standard Oil of California mindössze 50 OOO dollárért megszerezte Bahrain szigetén az olajkutatási jogot, és öt év kudarci után a szigeten feltört a föld alól a fekete arany. Ez a geológusok szemében megnövelte annak a valószínűségét, hogy a szaúdiak homokja alatt is olaj rejtőzik. Az angolok "felébredtek": a jórészt állami kézben lévő British Petroleum elküldte szakértőit, hogy tárgyaljanak Ibn Szaúddal (aki nemcsak király volt, hanem az ország minden kincsének tulajdonosa is egy személyben) egy olajkoncesszió megvásárlásáról.

Különös módon az angolok beleütköztek egy saját régi ügynökükbe, akit még 1917-ben küldtek Szaúd-Arábiába. Az ügynököt Phílbynek hívták, és annak idején az volt a feladata, hogy lebeszélje Ibn Szaúdot a mekkai seriff elleni támadásról. Philby különös ember volt, aki megmagyarázhatatlan vonzódást érzett a beduin életforma iránt. Feladatát nem teljesítette, az angol kémszolgálattal összeveszett. Ibn Szaúd barátja lett, és áttért a mohamedán hitre.

Most, amikor a British Petroleum megbízottai megjelentek Ibn Szaúd udvarában, szembe találták magukat az arab ruhába burkolt Phílbyvel. A tapasztalt titkosszolgálati ügynök persze tudta, hogy korábbi gazdáival szemben új pártfogókat kell keresnie, és habozás nélkül az amerikaiak szolgálatába állt. Az amerikaiakat ebben az esetben a Bahraini olajlelet birtokosa, a Standard Oil of Kalifornia (rövidítve SOCAL) jelentette.

Az első koncesszió

Phílby pontosan ismerte Ibn Szaúd gondolkodásmódját. Tisztában volt az öreg kincstárnok, Szulejmán sejk pénzügyi módszereivel, és eszerint befolyásolta a tárgyaló feleket. Amikor megtudta, hogy a British Petroleum indiai rúpiában akarja kifizetni az olajkutatási engedélyre szánt összegeket Ibn Szaúdnak, nyomban felvette a kapcsolatot a SOCAL embereivel. Azt tanácsolta nekik: ígérjék meg Szulejmán sejknek, hogy brit birodalmi aranyérmékkel - sovereignnel - fizetnek. Ez el is döntötte a kérdést. Az üzletet megkötötték. Egy májusi napon Ibn Szaúd agyagpalotájában, a trónon ülő király jelenlétében Szulejmán sejk elkezdte olvasni az egyezmény szövegét. 60 esztendőre szóló kutatási egyezmény. Évenként 5000 arany a bér. 30 000 arany azonnali kölcsön a királynak. Ha olaj bukkan fel a föld alól, egy arany minden öt tonna olaj után.

Philby emlékirataiból tudjuk, hogy különösen forró délután volt, és akkor még a király palotája sem ismerte a légkondicionálást. Ibn Szaúd elaludt a trónszéken, miközben Szulejmán sejk monoton hangon olvasta az egyezmény szövegét. Csak arra riadt fel, hogy az olvasásnak vége, és csend ül a teremre. Akkor felemelte a kezét, és Szulejmánhoz fordult. "Rendben van - mondta -, bízzál Allahban, és írd alá." Három héttel később Rijád városától ezer kilométernyire, a Vörös-tenger partján fekvő Dzsidda városában, Szulejmán házában egy óriási asztal egyik oldalán a SOCAL megbízottai ültek, a másik oldalon Szulejmán. Mögötte néhány rabszolga és az immár jól ismert, vassal kivert faládák. Az amerikaiaknak egyenként, kínos lassúsággal kellett kiszámolniuk a 35 000 aranyérmét, s a másik oldalon Szulejmán emberei az aranyat berakták a ládákba…

Ez volt az első pénz, amit Ibn Szaúd (nem is az olajért, csak az olajkutatás jogáért) kapott. Az amerikaiak megalapították a maguk részvénytársaságát, amelyben a SOCAL - és rajta keresztül a Rockefeller birodalom, döntő szerepet játszott. Többszöri névváltoztatás után végül is kikötöttek az Arab Amerikai Olajtársaság elnevezés mellett. (Az angol név rövidítése: ARAMCO.) Ez a hat betű azóta bevonult a világgazdaság és a nemzetközi olajharc történetébe.

A kutatás kezdete

Egyelőre azonban az első években nem történt semmi. Az amerikaiak egy Dzsebel Dhahran nevű domb tövében létesítették az első olajvárost, mert geológusaik úgy vélték, hogy itt számíthatnak leginkább olajra. 1937 végéig azonban nem történt semmi, és a kutatók már azzal foglalkoztak, hogy abbahagyják a munkát.

Ekkor avatkozott be az események menetébe a véletlen - vagy inkább az a fajta szükségszerűség, amely időnként a véletlen álarcában jelenik meg. Az amerikai olajkutatók mellékes szolgáltatásképpen azt is elvállalták, hogy artézi kutakat fúrnak a vízben szegény ország egyes területein. 1938 decemberében Ibn Szaúd megkérte őket, hogy Rijád környékén is fúrjanak néhány kutat. Az amerikai mérnökök megjelentek, és ketten közülük puszta kíváncsiságból meglátogattak egy természetes kutat, amelyet a beduinok Ain Hit néven ismertek. Ez volt az a kút; amelynek vizénél Ibn Szaúd és negyven harcosa utoljára itatta meg a tevéket 37 esztendővel korábban, mielőtt felkúsztak volna a Rijádot övező városfalra.

Az Ain Hit természeti képződmény volt: keletkezésének ideje ismeretlen, s úgy került napvilágra, hogy egy vízzel telt föld alatti barlang teteje az erózió és a természetes földmozgás következtében beomlott. A kút voltaképpen egy 30 méter mély, természetes kráter volt, annak a mélyén csillogott a víztükör. A kráter oldalába lépcsőket vájtak, hogy a tevéket egy fokozatosan mélyülő szerpentinen a vízhez lehessen vezetni.

A két mérnök puszta kíváncsiságból leszállt a kráter oldalán, hogy megkóstolja a vizet, amelyet már évszázadok óta használtak a sivatagi zarándokok. A kráter mélyén tágra nyílt szemekkel néztek körül, és nyomban megfeledkeztek a vízről. A víztükör peremét pontosan az a fajta kőzet szegélyezte, amely alatt Bahrain szigetén a SOCAL mérnökei esztendőkkel korábban olajat találtak.

A geológusok nyomban levonták a következtetést: ha Rijád környéken ugyanaz a típusú kőzet rejtőzik mindössze 30 méterre a föld alatt, mint Bahrain szigetén, az olaj sem lehet messze.

Ettől kezdve a kutatás új lendülettel índúlt meg, és a Dzsebel Dhahran környékén is megszaporodtak a fúrótornyok.

A háború hatása

1938 márciusában itt tört fel a föld alól Szaúd Arábia első olaja; és 1939 májusában megjelent az ország partjainál az első olajtankhajó.

Négy hónappal később azonban megkezdődött a második világháború. A nemzetközi olajpiac helyzete megváltozott, és egyetlen amerikai tankhajó sem vállalhatta a hosszú és veszélyes utat a Perzsaöbölig. Az aranyesőre még mindig várni kellett.

Szulejmán faládáiban ismét fogyni kezdett az arany. Az olaj nem adott pénzt; és a háborúban a zarándokok elmaradtak. Az amerikai hatalom csúcsain azonban ekkor már sejtették, hogy a háború utáni esztendőkben a homoksivatag merő arannyá változhat, és a háború elején Roosevelt elnök hivatalos levélben közölte akkori külügyminiszterével: "Ezennel kijelentem, hogy Szaúd-Arábia védelme életfontosságú az Egyesült Államok nemzetbiztonsága szempontjából." (Ez a mondat pontosan úgy hangzik, mintha 40 évvel későbben írták volna…)

Az amerikaiak érdeklődését jelezte a háború vége felé, hogy Roosevelt elnök elhatározta: találkozóra hívja Ibn Szaúdot, aki addig sohasem hagyta el az Arab-félsziget területét. Hallván a hírt, Churchill is úgy vélte, hogy nem maradhat el az amerikai vetélytársak mögött, és sürgősen jelezte: ő is látni akarja Ibn Szaúdot.

(Jellemző egyébként, hogy a találkozó előtt megtartott jaltai értekezlet utolsó napjáig Roosevelt titokban, tartotta Churchill előtt az Ibn Szaúddal tervezett megbeszélést.)

A találkozó

A királyt a Murphy nevű amerikai romboló szállította a Szuezi-csatorna közepén lévő Nagy Keserű-tóhoz, ahol Roosevelt várakozott egy cirkálón. A Murphy fedélzetén sátrat vertek az uralkodónak; 48 élő birkát szállítottak a hajóra a kapitány legnagyobb megdöbbenésére, és külön víztartályt építettek, mert Ibn Szaúd csak a mekkai forrás vizét itta. A találkozó - legalábbis az amerikai olajpolitika szempontjából - sikeresnek volt mondható. Búcsúajándékul a béna Roosevelt egyik tartalék tolókocsiját ajándékozta a gyorsan öregedő és immár nehezen mozgó szaúdi uralkodónak. (A tolókocsi Szaúd hatalmas termetéhez kicsinynek bizonyult, és ezért sohasem használta, de Ibn Szaúd haláláig egy külön szobában, kisebb emelvényen díszelgett a rijadi királyi palotában.)

Röviddel utóbb Churchill is találkozott az uralkodóval, de kölcsönösen utálták egymást. A súrlódás közvetlen oka az volt, hogy az állandóan szivarozó Churchill a király jelenlétében is füstölt, és nagy mennyiségű konyakot fogyasztott, nem törődve azzal, hogy a vahabita előírások ezt szigorúan tiltják. (Roosevelt, aki nagyon erős dohányos volt, a megbeszélések alatt egyetlen cigarettát sem szívott…)

A Churchillnél tett látogatás idején baj volt az ajándékokkal is. A brit miniszterelnök egy illatszeres kazettát ajándékozott Ibn Szaúdnak, ami alig száz fontot ért. Ibn Szaúd viszont ékszerekkel kivert kardokkal, nyersgyémántokkal és igazgyönggyel válaszolt. A kínos helyzetben Churchill kijelentette: az ő ajándéka csak "előleg", és egy angol hajó fedélzetén rövidesen pompás Rolls-Royce kocsit küldenek ajándékba Ibn Szaúdnak.

Az inkább színes, mint tényleges politikai értékű találkozók után Ibn Szaúd még mindig koldusszegény országba tért haza. Egy esztendővel később viszont, amikor az olajszállítás megindult, már érkezett 10 millió dollár - továbbra is aranyban - Szulejmán ládáiba. Öt évvel a háború befejezése után, 1950-ben Ibn Szaúd már évi 250 millió dollárt kapott, és 1953-ban bekövetkezett halálának esztendejében közel 300 milliót. Ez a pénz még mindig Szulejmán ládáiba vándorolt, mert az ország Ibn Szaúd tulajdona volt; és az ARAMCO által fizetett jutalék az ő személyes vagyonának része. Szaúd-Arábiának továbbra sem volt bankrendszere; az aranyözön semmiféle gazdasági célt nem szolgálhatott. Szulejmán egyetlen dolgot tehetett, és azt meg is tette utasította az udvar mesterembereit, hogy készítsenek még több, jól megvasalt ládát az aranypénz elhelyezésére…

A család

Látszólag ezzel véget is érhetne a történet. Így emelkedett a Szaúd család a szuper gazdagok sorába, s a dolog legmélyebb lényegét tekintve ma sem történik egyéb, mint hogy Szaúd-Arábia pénzt kap az olajért, és ennek a pénznek óriási (bár pontosan meg nem állapítható mértékű) többsége a szaúdi uralkodó és a hercegek kincstáraiba ömlik.

A Szaúd család története azonban az Ibn Szaúd halála óta eltelt több mint negyedszázadban annyira összefonódott az olajpolitikával és a világhatalmi manőverekkel, hogy a történetet nem lehet Szulejmán arannyal, tömött ládáival befejezni.

Mindenekelőtt tisztázni kell a családi viszonyokat.

Ibn Szaúdnak 300 asszonya volt, akik közül 17 számított feleségnek. A 17-ből az évek során öten viselték az "első feleség" rangját, s ez az öt asszony 12 fiút szült. (A többiek még 23-at.) Jelenleg - minden dinasztikus elágazást számba véve - a szaúdi királyi csaláninak több mint 4000 férfitagja van. A nőket senki sem számolja…

Ez a 4000 herceg gyakorlatilag az ország egész gazdasági és politikai életét a kezében tartja. Egy francia diplomata írta : "A szaúdi királyi család olyan, mint egy óriási tröszt igazgató tanácsa." Amikor Ibn Szaúd meghalt, az első feleség fia, akit ugyancsak Szaúdnak hívtak, látszólag minden belső harc és nehézség nélkül követte a trónón. A hivatalos trónörökös a második asszony első fia, Fejszút lett. A két férfi tehetségben és viselkedésben egyaránt különbözött egymástól. Szaúdnak sokáig kellett várnia a trónra, apja árnyékában. Több mint 50 esztendős volt már, amikor végre király lett. Gyakorlatilag nem csinált egyebet, mint szinte eszméletlenül szórta a pénzt. Óriási háremet tartott, 5000 szolgája volt, fantasztikus és harsogóan ízléstelen palotákat építtetett. Tíz év alatt másfélmilliárd dollárt szórt ki az ablakon.

Ez a féktelen költekezés az óriási olajjövedelmek ellenére is a gazdasági csőd szélére sodorta az országot. Fejszál, aki már fel tudta fogni a szaúdi olajkincs jelentőségét, fiait angol és amerikai egyetemekre küldte, és ismerte valamennyire a nemzetközi bankrendszer működését. Megszervezte a hercegek egy vezető csoportjának lázadását. Szaúdot felszólították, hogy mondjon le, majd megelégedtek azzal, hogy névlegesén megtartva királyi címét, Fejszálnak engedje át az államügyek (és ami ugyanazt jelentette : a családi ügyek) tényleges irányítását.

Utóbb Szaúd a királyi székből puccsot szervezett a hatalom visszaszerzésére, de a család többsége ellene fordult. Fejszál utasítására az ország legmagasabb egyházi szerve, az "ulémák tanácsa" koronájától is megfosztotta Szaúdot. Fejszál lett az uralkodó. Szaúd Egyiptomba ment, ahol száműzetésben halt meg 1969-ben.

Fejszál 1975-ig uralkodott; akkor a család oldalágának egyik hercege néhány revolverlövéssel meggyilkolta. A herceget röviddel utóbb Rijád főterén nyilvánosan lefejezték, és néhány órával később összeült az öt legfontosabb herceg (Szaúd-Arábiában Belső Ötnek nevezik őket), hogy az utódlásról döntsenek. A Belső Öt tagja volt Ibn Szaúd harmadik feleségének két fia, Mohamed és Khaled. Idetartozott a negyedik feleség fiai közül a két legidősebb; Fahd és Szultán, valamint az ötödik feleség fia, Abdallah. A tanácskozáson Mohamed közölte, hogy mint addig, továbbra is üzleti ügyekkel óhajt foglalkozni, és nem kér közvetlen részt a hatalomból. Így a harmadik feleség sorrendben következő fia, a gyenge egészségű Khaled Lépett a trónra 1975-bén, trónörökössé pedig a negyedik feleség legidősebb fia, Fahd emelkedett. A hatalomváltás tehát a családi részvénytársaság csúcsain viszonylag simán zajlott le, és a Belső Öt az óta is döntő szerepet játszik az ország életében. A családon belül azonban a nyugalom csak látszat volt.

Támadás a mecset ellen

1979 végén már kezdtek mutatkozni a hatalmi harc első jelei, amikor egy Szaúd-Arábia életében páratlan esemény, a mekkai Nagymecset megszállása az egész dinasztiát életveszélybe sodorta, és a viaskodó klánok arra kényszerültek, hogy egy időre háttérbe szorítsák ellentéteiket.

Valószínű, hogy a mekkai Nagymecset különös megszállásának és még különösebb ostromának teljes történetét sohasem fogja megismerni a világ. A hercegek érthető okból némák maradnak, az elfogott ostromlók fejét pedig (persze nyilvános tárgyalás nélkül) azóta már lecsapta a hóhér bárdja…

Az esemény helyszíne önmagában is legendás. A mekkai Nagymecset évszázadok óta a világ mohamedánjainak egyik legszentebb vallási központja. A mecset udvarán áll egy lapos tetejű, négyszögletes épület, amely az ezüsttölcsérbe foglalt, szent Kábakövet őrzi. A Kába-szentélyt nehéz, fekete selyemlepel borítja, amely díszes Korán-idézetekkel van kihímezve. A zarándokok tömege mindenekelőtt a Hidzsra, a mohamedán újév kezdetétől árasztja el a mecsetet. (Ez a szó kivonulást, átköltözést jelent; az időszámítás utáni 622. esztendőben ezen a napon indult el Mohamed próféta híveivel Mekkából Medina városába.)

Az udvart, amelynek közepén a Kába áll, óriási templomlabirintus öleli körül. oszlopsorait és galériáit 1968-ban teljesen felújították. Ebbe a szent mecsetbe tört be 1979. Hidzsra napján a támadók mindmáig nem azonosított csoportja.

Könnyen elbántak az őrökkel, akik a Nagymecsetre érvényes szigorú fegyverviselési tilolom miatt csak hosszú husángokkal harcolhattak a géppisztolyos támadók ellen. Túszokat is ejtettek, köztük Jamani sejknek, az olajipari miniszternek családtagjait. A Szaúd család, ami egyet jelent az állam vezetésével - nyomban eretnekeknek nyilvánította a támadókat.

Erre azért volt szükség, hogy Szultán herceg csapatai és az Abdallah herceg vezetése alatt álló nemzeti gárda emberei fegyvereiket használhassák a szent falak között. Az első jelentések, amelyek, persze keresztülmentek a szaúdi cenzúra szűrőjén, arról beszéltek, hogy a Nagymecsetet elfoglaló eretnekek Mahdiként, azaz messiásként akarták elismertetni vezetőjüket.

A szigorú hírzárlat ellenére azonban gyorsan napvilágra kerültek olyan jelentések, amelyek azt sugallták, hogy a Nagymecset megrohamozása nem eretnekek és vallási fanatikusok műve, hanem nagyon is politikai jellegű cselekmény. Mindenekelőtt, két hétig tartott, míg Szultán és Abdallah legényei vissza tudták foglalni a Nagymecsetet. Ez már jelezte, hogy a megszállók túlságosan jól kezelték a fegyvert ahhoz, hogy egyszerűen vallási fanatikusnak lehessen nyilvánítani őket.

Jelentkezett egy szemtanú, egy marokkói zarándok is, aki elmondta, hogy a fegyveres behatolók a szaúdi lakosságot sújtó elnyomás ellen szónokoltak a szent oszlopok alatt, és a Szaúd család harácsolását és önkényuralmát ostorozták.

Közvetve erre vallott az is, hogy a mecset visszafoglalása után Naif herceg belügyminiszter, a hét Szudeiri egyike közölte: Szaúd-Arábia legnagyobb méretű tömeges kivégzését hajtották végre. Nyolc városban 63 embert fejeztek le. Több személycserét hajtottak végre a hadsereg és a biztonsági erők vezetésében, és leváltották Mekka városának kormányzóját is.

Ez is arra utalt, hogy a család katonai-politikai uralma elleni felkelésről volt szó, és nem messianizmusról…

Az eretnekekről és Mahdi várókról beszélő hivatalos változat hitelének azután teljesen véget vetett az a francia értesülés, hogy a párizsi csendőrség különleges, terroristaellenes osztagai érkeztek Mekkába egy katonai külön repülőgépen, hogy segítsenek a szaúdi elhárításnak a jól szervezett lázadók kifüstölésében…

Ezek után a Szaúd család hiába ismételgette már a vallási megszállottak esztelen rohamáról szóló változatot. A világ, és benne mindazok a hatalmak; amelyek olajellátása Szaúd-Arábiától és a földkerekség szuper gazdagainak élén álló Száúd családtól függ, ettől kezdve kénytelen volt számolni a család hatalmának esetleges összeomlásával.

Mivel ez egy meglehetősen szövevényes ügy, és lényegében a további részei nem tartoznak szorosan a fő témához, ennek a belső harcnak a további részleteit már nem ismertetem...

Az utolsó évek

Már Ibn Szaúd uralmának utolsó éveiben - megelőzendő a más olaj országokban erősödő államosítási követeléseket, beleegyezett az ARAMCO a királyt illető részesedés felemelésébe. Ezen túl Ibn Szaúd 50 százalékot kapott az olajjövedelmekből. (Üzleti nyelven szólva: ettől kezdve a fele-fele - fifty fifty - elvet Szaúd-Arábiára is kiterjesztették.) Röviddel utóbb kitalálták azt az adóügyi "bukfencet", amelyet az olajipar története "aranytrükk" néven ismer. A királynak átutalt összegek egy részét úgy könyvelték el, mint a szaúdi államnak fizetett adót. Miután pedig az amerikai adótörvények szerint egy jövedelmet csak egyszer lehet megadóztatni - ezt az összeget az ARAMCO levonta az Egyesült Államoknak fizetendő adója összegéből. Ezzel évi 50 millió dollárt vettek ki az amerikai pénzügyminisztérium zsebéből, és dugták a Szaúd család zsebébe, anélkül hogy az egész manőver az olajtársaságnak egyetlen fillérjébe került volna…

Mindez azonban csak apró csínytevésnek, az érintett összeg pedig aprópénznek számított ahhoz képest, ami a 70-es években és különösképpen a közel-keleti háborút követő 1973-as nagy olajválság után következett. Az amerikai külügyminisztérium "legzseniálisabbnak" kikiáltott olajszakértője, Jim Akins, aki utóbb országának nagykövete lett Szaúd-Arábiában, egy híressé vált cikkében 1973 tavaszán ijesztő képet festett az olajellátás jövőjéről. Azt mondotta, a vezető ipari tőkés országoknak egyre több olajra lesz szükségük, az olaj időnként hiánycikknek fog számítani, és "ha nem vigyáznak"; 1980 derekára az olajár hordókként akár 5 dollár is lehet. A valóság mellett Akins jóslata meglehetősen sápadtnak bizonyult. 1980 derekán a hordónkénti szaúdi olajár a 30 dollárt ostromolta.

Amikor Jim Akins még az 5 dolláros olajár felett merengett, híressé vált cikkében így fogalmazott "A legendássá vált Krőzus király kora óta nem látott a világ még olyan aranyáradatot, mint amilyen a szaúdi kincstár felé áramlik majd."

1980 derekán az olaj kereken hatszor annyiba került, mint amire Akins borús álmaiban számított. A szaúdiak hatszoros Krőzussá váltak. Vagyonuk számszerű és pontos határait valószínűleg sem ők, sem a vagyon jó részét kezelő nagy amerikai, angol és svájci bankok számítógépei nem tudják többé felmérni.

A mekkai Nagymecset ostroma óta azonban tudta a világ, hogy ez az irdatlan vagyon, a szó fizikai, és jelképes értelmében egyaránt - homokra épült.

Nyolcvan esztendővel Ibn Szaúd és negyven harcosának legendás sivatagi rohama után az utódoknak már számolniuk kellett azzal, hogy mire kirobban a klánok, a hét Szudeiri, az Al Seik unokák és a Belső Öt nagy hatalmi harca - a marakodás már nem a családi hatalommá fajult államhatalom, hanem a külföldi bankok páncéltermeiben rejtőző számlálatlan milliárdok felosztásáért folyik majd…