Kicsit több békesség, jóság szelídség,
Kevesebb viszály, irígység...
Kicsit több igazság úton-útfélen,
Kicsit több segítség bajban, veszélyben.
Kicsit több "mi" és kevesebb "én",
Kicsit több erö és remény...
és sokkal több virág az élet útjára!
mert a sírokon már hiába...
A mennyek tornácáról egy Angyal lenéz,
Megrémül, mert úgy tetszik a pokol integet felé.
Rengetek kínt lát.
Összetört szívet,
Háborút és vért,
Millió elkárhozott lelket.
A szenvedés végtelen óceánja,
Alatta forrong és él,
A valaki mindig fohászkodik az Angyal felé.
De valami furcsa ebben a pokolban,
Nincsenek ördögök kik patákon járnak,
Nincsenek üstök hol kárhozott lelkek főnek,
S a Styx folyó sem folyik messze a völgyben.
Az angyal csak ül tovább, néz lefelé,
Szívébe költözik egy furcsa érzés,
Letörli törékeny kezével a könnycseppet,
Nem a pokolt nézi szakadatlan,
A Földet látja pusztulóban.
Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek, igen, még a szülők és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és hiúság! Csak a barát nem önző; máskülönben nem barát. Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság. S nincs ritkább... A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep.